2016. augusztus 10., szerda

7. Fejezet

Sziasztok!
Sikerült ma eljutnom oda, hogy felrakjam a következő fejezet, mint látjátok, aminek örültem kivételesen, mert az elmúlt héten két további fejezet sikerült írnom. Próbálom behozni a lemaradásomat! Hasonlóan Emmához, most én is megyek vérvételre, bár nekem nem lesz Harry-m, sem Mr. Hill-em, szóval drukkoljatok, nehogy egy Mrs. Hill-t kapjak ki! (Rettegek!!!!!) Na, de ez mellékes. A pipákkal, ha van egy másodpercetek, kérlek jelezzétek nekem, hogy mi a véleményetek a fejezetről. Ha esetleg más véleményetek van, mint a pipák nevei, akkor kommentben megoszthatjátok velem! Jó olvasást! :*

A szemeimet próbáltam kinyitni, de nehezek voltak, így csak résnyire sikerült, ám a hirtelen fényesség miatt vissza is csuktam. Felemeltem a kezemet, hogy megdörzsöljem az arcomat, ám valami nem engedte. A szemeim egyből kipattantak és megláttam a hajlatomból kilógó infúzió csövét. Gyorsan átpillantottam a másik oldalra, ám abban nem volt semmi, mivel be volt kötve. Kicsit értetlenül néztem, hogy mi a francért van bekötve, de aztán egyembe jutott Mrs. Hill, a tű, majd Harry 
Körbenéztem, de csak Liam volt ott mellettem. Hol van apa, vagy bárki más? 
Az infúziós kezemet kinyújtottam, hogy elvegyem a szekrényen lévő vizemet. A pohár nehéz volt és a kezem is remegett, így sikeresen kicsúszott nedves tenyeremből és egy hangos csattanással érte el a földet.
- Bassza meg – szitkozódtam.
Liam mosolyogni kezdett, de nem értettem, hogy miért. 
Ugye nem voltam megint kómában? 
Elkezdtem gondolkozni, hogy megvannak-e az emlékeim, de szerencsére minden ott volt a fejemben, ami eddig eszembe jutott, vagy amire alapból emlékeztem. Liam komótosan felállt, majd kiment a kórteremből. A karomat szemléltem és azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lehet most a kötés alatt. Nagyon reméltem, hogy azt a fránya tűt kiszedték belőlem, és már nyoma sincs semminek, amit az az őrült nőszemély okozott. Esküszöm ez a nő szerencsétlenebb volt, mint a matektanárnő, akiről azt is tudni kell, hogy ha szuggerálod, miközben lépcsőzik, biztos, hogy elesik. 
Nem sokáig voltam egyedül, mert a doki nyitott be Liam-mel az oldalán, ám valamit pusmogott neki, aminek a hatására a fiú kint megállt, így kettesben maradtam vele, ami egyáltalán nem tetszett a felesége bosszúsága miatt.

2016. augusztus 1., hétfő

6. Fejezet

Sziasztok!
Mint észrevehettétek, nem vagyok túl pontos az új fejezetekkel, így az oldalsávban frissítettem, miszerint nem minden szombaton lesz új fejezet. Itt nem azon van a lényeg, hogy "nem lesz új fejezet", hanem hogy rendszertelenül. Próbálok minden héten felrakni egyet, de sajnos be kell vallanom, hogy lusta vagyok hozzá, és az íráshoz is. Nagyon gondolkozom, hogy mi legyen. Szeretném befejezni a blogot, de az egyetem mellet nem tudom, hogy mennyire lesz időm írni. Csupán 30 fejezet van hátra, csak megoldom. :D Jó olvasást, és remélem tetszeni fog! :) 

Szó szerint képen röhögtem a dokit, mert ha igazat mondott volna, nem lennék ilyen épelméjű, és biztos, hogy akkor valamiféle fogyatékosságom lenne.
- Minden tökéletes, Emma – bökte ki két nevetés között. – Nem kell aggódnod, szerintem az emlékeid is hamar vissza fognak térni, ilyen eredmények mellett.
Megnyugtatott, amit az orvos mondott, mert az egy dolog, hogy nem voltam kétségbeesve, de azért jó lett volna tudni, hogy mi is törtét velem a kilenc hónap alatt. Az, hogy Rob-bal együtt voltam, már nem hangzik unalmasnak, sőt ahogy elmesélte apa dióhéjban, egész érdekes dolgok történtek. Meg persze szeretnék tizenkettedikes lenni a barátaimmal együtt.
- A tanulásos dolgok is vissza fognak jönni? – érdeklődtem.
A doki megrágta a szájában lévő falatot, és közben a szemöldökét ráncolta, gondolom elgondolkozott. Féltem a válaszától, mert ha azt mondja nem, akkor már most kezdhetem megszokni a gondolatot, miszerint újrajárhatom a tizenegyediket. Bármilyen jó agyam van, és könnyen tanulok, nehéz lenne mindent bepótolni két hónap alatt.
- Nem emlékszel azokra sem? – válaszolt egy kérdéssel.
Elkezdtem kutakodni, de se kép se hang volt. Ha egy tanulmányaimmal kapcsolatos kérdést tett volna fel, akkor lehet, hogy tudok rá válaszolni, de így nehéz, hogy azt sem tudom, mit keressek. És ha már itt járunk, arra sem emlékszem, hogy ott lettem volna, szóval szerintem nem éppen.
- De persze, arra sem emlékszem, hogy ott lettem volna, de az, hogy mit vettünk kristály tisztán megvan – jegyeztem meg szarkasztikusan.

2016. július 22., péntek

5. Fejezet

Sziasztok!
Sajnálom az egy hetes kimaradást, mert egyáltalán nem így terveztem a dolgot. Unokanővéremék kutyájára vigyáztam, és azt hittem, hogy haza fogok jönni a héten, de nem így lett. Igazából, mint látjátok, ma is még csak péntek van, mert holnap sem tudok új fejezetet hozni, mert megyek fel Pestre, a Forma1-re. A jövőhétre viszont - terveim szerint -, beiktatok egy plusz fejezetet a kimaradás miatt, de az meglepetés, hogy melyik nap! Remélem tetszeni fog ez is, a pipáknak és kommenteknek pedig nagyon örülnék! Jó olvasást! :) 

Rob lerakta a kis szekrényre a csokor rózsát, majd leült a mellette lévő székre, amelyen nemrég még Harry ült. Mit keres ő itt? Hisz’ sosem voltunk jóban, vagyis osztálytársak voltunk, de semmi több, nem is egy társaságban mozogtunk, vagy ha igen, akkor egymáshoz sem szóltunk. Mindig is kicsit sznob volt. Oké, hogy mi a lányokkal titokban áhítattal néztük még a lábnyomát is, de tudtuk, hogy ő nem hozzánk való, két külön világ voltunk.
- Rob, te mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül.
A levegőt egy kicsit szaporábban kezdtem el szedni, és nagyokat nyeltem, de nem azért, mert megfogta a kezem, hanem mert felettébb kíváncsi lettem. Az osztály egyik legjobb pasija, aki egészen kilencedik óta tetszett, most itt ült mellettem, és ez végre nem csak egy álom volt. Vagy mégis? Azt mondják, hogy ha beszélsz álmodban, akkor balszerencséd lesz. Pont a csók előtt fogok felébredni, vagy mi?
- Jöttem meglátogatni a barátnőmet – emelte fel a kezemet, és egy lágy puszit lehelt rá.
A barátnőjét? Lehet, hogy jóban lettünk, vagy valami, de az előbbi apró gesztus nem éppen erről árulkodott. Ő és én? Na, ez valami vicc lehetett. Eléggé kétségbeesett arcot vághattam, mert az övéről lefagyott a mosoly.
- Amint meghallottam, hogy mi történt veled, egyből visszajöttem Olaszországból, mert tudni akartam, hogy rendben vagy-e – folytatta.
Ezzel a mondatával még jobban összezavart, ha lehetséges, és semmit nem értettem. Miért ment Olaszországba? Próbáltam összerakosgatni a szálakat, de csak addig jutottam el, hogy cserediákprogram keretein belül elment, gondolom. A többi egy nagy folt volt.

2016. július 9., szombat

4. Fejezet

Sziasztok! 
Megérkezett a közvetkező fejezet - végre időben! Ez nem lett túl izgalmas, de remélem, elnyeri a tetszéseteket! Köszönöm a kommenteket az előző fejezetekhez, nagyon sokat jelentenek, főleg, így az újrakezdés után.  A pipák sajnos elmaradtak, így kérlek titeket, dobjatok meg eggyel, a véleményeteknek megfelelően! Ha van valami, amit szeretnétek megosztani velem, akkor azt kommentben megtehetitek! Jó olvasást! :) 

Zokogtam és zokogtam, alig láttam a könnyektől, de nem érdekelt. Nagyon mérges voltam, mert egyáltalán nem emlékeztem semmire, és beigazolódott, miszerint egy lány halálát okoztam. 
Egy gyilkosnak éreztem magamat. 
A mellettem lévő kis fiókos szekrényről lesepertem mindent, majd a másik oldalamon lévőről felvettem a tányért, és a falhoz vágtam. Lehet, hogy egyesek hisztinek gondolták, de ez düh volt. Dühös voltam magamra, mert megöltem valakit, de még arra sem emlékszem, hogy ki volt az, vagy egyáltalán hogyan is történt.
- Nyugodjon meg Emma, ez teljesen normális – lépett közelebb az orvos. – Szépen sorjában vissza fognak térni az emlékei. Nem szenvedett akkora károsodást.
- Nem szenvedtem akkora károsodást? – csattantam fel. – Kilenc kurva hónap kiesett az emlékezetemből, kilenc hónap. Maga ezt semminek nevezi? És mi van, ha nem térnek vissza? Csupa ürességet fogok látni? És elég nagy szenvedés lesz az is, hogy el kell szakadnom a barátaimtól, mert nem járhatok velük egy osztályba. Nem lehet kilenc hónapot csak úgy bepótolni.
A doki tanácstalanul nézett rám, mint mindenki más. Tudom, vannak ennél szörnyűbb esetek is, de mindenkinek a sajátja a legrosszabb. Egy hét kevés lenne, hogy minden emléket elmeséljenek nekem. Mind közül a legjobban a piros, vagy a fene tudja milyen hajú lány izgatott a legjobban.
- Most, hogy feléb… - kezdett el beszélni az orvos, de a szavába vágtam.
- Ki volt az a lány? És mi történt vele? – kérdeztem kiakadva.
A barátaim sorban összenéztek, gondolom nem voltak benne biztosak, hogy tudnom kell róla.
- Emma, nem szabad, hogy felizgassa magát, bármikor újra befulladhat – csitított a doki.

2016. július 3., vasárnap

3. Fejezet

A fejem majd’ szétszakadt, annyira fájt, a lábaimat pedig mozdítani sem bírtam, ami nagyon meglepett, ám amint lenéztem észrevettem, hogy be van gipszelve. Elgondolkoztam, hogy rájöjjek, mi is történt velem, de csak sötétséget találtam.
- Hívjatok orvost – ordította el magát apa, aki már majdnem sírt és a szemét le se vette rólam. Azt hiszem sosem láttam még őt így. Vivien nem csak sírni készült, a könnyei már az arcát áztatták, mint mindenki másnak ebben a kórteremben, rajtam kívül. Nem értettem, mire fel az a nagy érzelgősség, így csak mosolyogtam.
- Mi van? Nemzeti sírás ünnep van ma? – próbáltam poénkodni, hogy oldjam a hangulatot.
- A humorod a régi – jegyezte meg Vivien.
Kuncogni kezdtem, mert tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mi a franc folyt körülöttem. Hamarosan megérkezett az emlegetett orvos is. Kényelmetlenül ültem, így megpróbáltam hátrébb tornázni magam, de nem ment.
- Hogy van? – mosolygott rám a doki
Tudom, hogy ez alapvető kérdés volt náluk, de a mosolya okot ad a reményre, hogy esetleg jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam.
- Nagyon jól, a szörnyű fejfájáson és a törött lábamon kívül tökéletesen – válaszoltam kis szarkazmussal.
Apára néztem, aki halálos pillantásokkal díjazta a kis megjegyzésem. Nevetni tudtam csak, hisz’ a legtöbben úgy néztek rám, mintha legalább két fejem nőtt volna.
- Akkor jó. Miután evett kaphat fájdalomcsillapítót, de ha ilyen jó kedvében van, akkor szerintem nincs rá szükség – vágott vissza az orvos.
Láttam, ahogy apa felé fordult, és őt kezdi el szuggerálni a kicsit sem kedves pillantásával. Ahogy jobban szemügyre vettem, igen jól nézett ki, maximum negyvennek saccoltam. Göndör haja volt, zöld szemei és szívdöglesztő mosolya, amellyel gondolom a nők bugyiját szokta levarázsolni. Ha ez nem lett volna elég, a korához képest eléggé jó kondiban volt, mert még a kórházi ruháján át is tökéletesen látni lehetett a kórlapom lapozgatása közben megfeszülő bicepszét. Ennél mocskosabb gondolatok is eszembe jutottak, aminek a hatására beharaptam az alsó ajkam és élesen szívtam be a levegőt, de aztán leesett, hogy nem csak ketten vagyunk, sőt, apa is itt van.

2016. június 27., hétfő

2. Fejezet

*Emma szemszöge.*
Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, ám amint sikerült vissza is zártam őket, mert a szikrázó nap sugarai majdnem kiégették a retinámat. Felemeltem a kezemet, hogy eltakarjam a napot, ám valami furcsát éreztem a lábamnál, mintha a tengerből kicsapó lágy hullámok nyaldosták volna. Óvatosan felültem és megláttam, hogy nem tévedtem nagyot, előttem az óceán véget nem érő kékje terült el. Megdörzsöltem egy párszor a szemem, mire megbizonyosodtam, hogy igen, ez tényleg itt van előttem, csak ezután vettem észre, hogy totál meztelen vagyok, és mindenhol csupa homokos, még ott is, ahol nem kéne.
Hol a francba vagyok? Éppen ment lefelé a nap, így jobb dolog híján felhúztam a mellkasomhoz a térdeim, majd átkaroltam őket, és így ülve nézem a gyönyörű korongot, amint az óceán lassan elnyeli.
Hogy kerültem ide? Tudom ki vagyok, hány éves, hol lakok, és hogy mi történt az eddigi életem során. Az utolsó emlékem az, hogy a Loch Ness tó közelében elhelyezkedő kastélyszálló lépcsőjén ülök, de utána se kép se hang. 
Észre sem vettem, hogy valaki mögém ér, és leteríti a meztelen hátamat egy pokróccal.
- Gyönyörű, igaz? – kérdezte egy ismerős hang mellém ülve.
A fejemet azonnal a hang felé kaptam, és sikeresen meg is találtam a tulajdonosát. Sírni kezdtem, majd az ölébe vetettem magamat, és megöleltem.
- Te jó ég, anya – zokogtam.
Ennyi volt minden, amit ki tudtam préselni magamból. Olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy már-már félő volt, hogy összetöröm, vagy esetleg ő engem? Nem kellettek szavak, mert a szeméből lehulló könnycseppek is elegek voltak ahhoz, hogy tudjam ő is nagyon örül nekem. Csak ültünk és ültünk, valamint élveztük a pillanatot, hogy végre újra együtt lehettünk. Rettentően hiányzott, de próbáltam mindig elfojtani magamban ezt a hiányérzetet, és Anne-nel pótolni, ám kevés volt. Mikor úgy éreztem, hogy újra el tudom engedni, karnyújtásnyira eltoltam magamtól, hogy szemügyre vehessem. Gyönyörű szőke melírcsíkokkal tarkított haja, most hasonló kontyban volt, mint Harry-nek szokott lenni, és a fogait kivillantva mosolygott, amiben a legfurcsább az volt, hogy gyönyörű sorban álltak. Mindössze egy fehér fürdőruhát viselt, amely tökéletesen kiemelte a bronz bőrét.
- Istenem, kész nő lett belőled – nézett végig rajtam. – Kész nő lett belőled.

2016. május 25., szerda

1. Fejezet

*Harry szemszöge.*

Már legalább három nap telt el azóta, hogy Emma befulladt és összeesett. Nem bírtam otthagyni, de szerencsére Zayn látta az egészet, így mentőt hívott, utána pedig értesítette a tanárokat. Majdnem megfulladt a kezeim között. 
A mentősök hamar kiértek, majd egy pár injekciót adtak be neki, hogy a hörgők megfelelően működjenek. A koponyája hátsó része megrepedt, ami a másik óriási problémát jelentette. Csak úgy sikerült vele mennem mentővel, hogy azt hazudtam a testvére vagyok. A kórházba beérve elvitték őt tőlem és ekkor fogtam fel, hogy mi is történt. A nővérek felajánlották, hogy értesítik a szüleinket, amit én el is fogadtam, hisz’ nem mertem volna most George-dzsal beszélni, és nem teljesen azért, mert féltem tőle, hanem mert még a nővérekhez sem szóltam, csak megadtam a telefonszámot, majd az előttem lévő falat bámultam, de egy óra múlva az is unalmas lett, így az arcomat a tenyerembe temettem és sírtam, mint egy punci. A barátaink hamar beértek és próbáltak megnyugtatni, de nem ment, sőt inkább rájuk ragasztottam a keserves kedve és már velem együtt sírtak. Eléggé gáznak éreztem az egész szituációt, de most valahogy ez sem érdekelt, mivel én sem vagyok kőből, nekem is vannak érzéseim. A nővér értesített, hogy a szüleink elindultak ide, és azt üzenték, hogy ha további információkat közölnek az állapotáról, hívjam őket, így megkérdeztem az idősebb nőt, hogy van-e valami hír a húgomról, de csak a fejét rázta. 
Már majdnem 5 órája ültünk ott, mire megjelent egy orvos és elmondta, hogy mit látnak a legjobban és mit fognak tenni. Elmagyarázta, hogy mi történt pontosan, és azt is említette, milyen szerencséje volt, mert az ilyen komoly fulladásokat nem sokan élik túl, majd hozzátette, hogy az állapota stabil. Az eséstől megrepedt koponyáját nem lehetett ugyebár begipszelni, így az orvos a mesterséges kómát tartotta a legjobbnak, amíg össze nem forr, de a bokája eltört, amit be is gipszeltek. A doki azt is elmagyarázta, hogy nem szabad többet dohányoznia a hölgynek, ha hosszú életet szeretne. Kicsit megnyugodtam, hisz’ élt és az állapota is stabil volt, de féltettem őt, mert egy ilyen komoly baleset után hosszú a felépülési idő. Mielőtt a doktor úr elment volna megkérdeztem, hogy bemehetek-e hozzá arra hivatkozva, hogy a testvére vagyok. Nehezen, de a többiek segítségével sikerült szó szerint kikönyörögni tíz percet, így erőt vettem magamon és bementem.